Az oktatást sokszor éri az a kritika, hogy nem az életre tanít. Csak monoton előadások, zh-k, könyvek, vizsgák tömkelege, utána pedig kikerülsz a Nagybetűsbe, és csak leshetsz, hogy nem kezdesz semmit azzal, hogy tudod mit jelent pl. a kognitív disszonancia. Ezekkel a tényekkel én sem nagyon tudok vitatkozni nem is igazán akarok, épp ezért órai aranyköpés gyűjteményem elég hiányos, sajnos/szerencsére a legtöbbjét átalszom otthon. Mégis, akad olyan szorgalmas tanerő, aki idejét nem sajnálva, akár az órákon kívül is próbálkozik azzal, hogy átadjon nekünk valamilyen „élettapasztalatot.”

Volt egy tanárom, aki, mivel nem volt túl nagy a korkülönbség a diákok és közte, sokszor megfordult az egyetemi bulikon és általában sikerült is jó példát mutatva túlteljesítenie az átlagos alkoholbevitel amúgy sem alacsonyra állított mércéjét. Régebben különórára is jártam hozzá, ahol is az utolsó óra végén, felajánlotta, hogy koccintsunk egyet a sikeres vizsgára saját készítésű likőrjével. Ezután próbált utalni rá, hogy van még ebben az üvegben több is, amire már kezdtem furcsán nézni, de a további terveit még idejében félbeszakította a barátom hívása, aki már várt rám.

Pár napra rá, egy házibuli alkalmával viszont úgy érezte, hogy ismeretségi szintünket még javítani lehetne, így pár üveg borral felkészülve közös ivászatra buzdított minket egy barátnőmmel, ami nála, addigi körültekintő alapozásának hála, egy idő múlva elég erősen megtette a hatását. Nálam ez a inkább a veseműködésemet indította be, tehát kimentem wc-re. De csendes magányomat egy, a kirobbanó ajtó előtt álló alak zavarta meg: A TanárÚr.

Gondoltam véletlen volt és nyilván becsukja az ajtót erősen vörösödő fejem mögött. Hát nem így történt: megindult befelé… úgy tűnt, pillanatnyi életfilozófiájába a mellékhelyiség közös használata is belefért. Sajnos az enyémbe nem, pedig biztos érdekes élmény lett volna. Így, egy határozott lökéssel kitessékeltem az ajtón, természetesen addigra a fél társaság az ajtó előtt állt, szemtanújaként apró romantikázásunknak. Miután kijöttem, próbáltam a barátnőm tudtára adni, hogy ideje lenne hátrahagyni a helyszínt, és sürgősen elindulni valamerre.

Kicsit még beszélgettünk az udvaron a többiekkel, mikoris újfent felbukkant „lovagom”. Oda is jött hozzám, és mintha mi sem történt volna, beszélt hozzám tovább, majd egyszer csak megpróbált megcsókolni. Nem sokszor jövök zavarba, ha ilyen helyzetbe kerülök, de most az történt, hogy egy hang nem jött ki a torkomon csak egy hátraugrásra és egy héhéhé-re futotta.
Mondtam hogy bocsi, de most már tényleg mennem kell, úgyhogy az említett barátnőm röhögőgörcsét félbeszakítva gyors búcsút intettünk a bulinak.

Nem tudom, hogy a fent említettek mennyire maradtak meg neki reggelre, mindenesetre mikor legközelebb összefutottunk a folyosón, mindkettőnkön az elfojtott vigyorgás jelei mutatkoztak… De legalább a vizsgám is sikerült.